Amikor beleszerettem, tudtam, hogy nős, és két gyereke van. Amikor belém szeretett, a világ legboldogabb asszonya lettem, pedig tudtam, megmondta, nem válik el. Mert apa, és köteles felnevelni békében a fiait. És ha megszakad a szíve, ha elveszít, akkor sem tehet másként, mert nem tudna többé tükörbe nézni, ha három ember szívét törné össze azért, hogy együtt élhessünk.
Értsd meg, nem lehetek boldog, ha közben szenved a családom, mondta. És még azt is hozzátette, hogy megérti, ha így nem kell nekem. De hogy tudtam volna elküldeni!? Szerettem, imádtam, rá vártam oly sok éven át.
Harminckét éves voltam, amikor találkoztunk. Ő negyvenkilenc. Öt közös év jutott nekünk a titkok szigetén.
Harminckét éves voltam, amikor találkoztunk. Ő negyvenkilenc. Öt közös év jutott nekünk a titkok szigetén.
Kutyás a kutyással
Egy parkban ismerkedtünk meg, ahová mind a ketten kutyát sétáltatni jártunk reggelente. Én szólítottam meg, de csak mint kutyás a kutyást, nem mint kacér nő a vonzó férfit. Beszélgetni kezdtünk, körülöttünk éppen csak ébredt a város – mint kiderült, amikor éjszakai ügyeletből jött, még lehozta az ebet, szüksége is volt rá, hogy kiszellőztesse a fejét a kórházi rémtörténetek után. Traumatológus volt, sok borzalmat látott.
A megismerkedésünk után szinte minden nap összefutottunk. Egyre kevésbé a véletlennek köszönhetően. A séták egyre hosszabbra nyúltak, a beszélgetések pedig egyre komolyodtak. Éreztem, hogy ehhez a férfihoz nekem közöm van – vagy közöm volt valamikor, ki tudja mikor, talán az előző életemben.
Nem ő kezdeményezett
Ha véletlenül mégsem találkoztunk, hiányzott. Ha más kutyások is a közelben voltak, azt kívántam, bár mennének el, és hagynának minket kettesben végre. Azt hiszem, hasonlóképpen érzett ő is. De nem kezdeményezte, hogy találkozzunk máshol, máskor, más körülmények között. Egy pár hét után rájöttem, nekem kell randira hívnom.
Egy séta után megkérdeztem tőle, reggelizett-e már, és nincs-e kedve beugrani a közeli presszóba, hogy együtt igyuk meg a nap első feketéjét. Zavarba jött. Hebegett-habogott, de végül igent mondott. Egy ablak melletti asztalhoz telepedtünk le, emlékszem, oldalról ragyogott ránk a nap. A szemembe nézett, és elmondta, hogy családos ember.
Mellbe vágott a hír. Úgy éreztem ki kell mennem a friss levegőre, mert megfulladok. De uralkodtam magamon, és mosolyogni próbáltam. De mondani nem tudtam semmi okosat. Csak néztük egymást, hosszan, és annál is hosszabban. És ott, annál az asztalnál, azt hiszem, eldőlt a sorsunk. Eldőlt, hogy többé nem eresztjük el egymás kezét. Bármi történjék is.
0 commenti:
Posta un commento